Amikor szerda este 10-kor ásítoztam a kanapén, végig az járt a fejemben, hogy ehhez a Pohodához sátrastul, tűző napostul, fesztivál WC-stül mennyire nincs kedvem. Még a vonatút is ebben a szellemiségben telt el. A trencséni reptérre érve szerencsére már kezdett hatni a hely hangulata, kb. az első koncert magasságára pedig egyenesen marhaságnak tűnt az addigi nyafogás.
A fesztiválról
A ma 17. évfolyamát letudó Pohoda fesztivál tartotta azt, amit sok más hasonló rendezvénynek nem sikerült, megmaradt alapelveinél. Jó zenekarokat hozni, felesleges manírok nélkül – ez nem az a fesztivál, ahogy titkolóznak a nevekkel, amint megvan a fogás, megy ki az éterbe, had örüljön a nép is és nem tompítják cirkuszinak beillő attrakciókkal a koncerteket. Rettenetesen ügyelnek a részletekre, olyan apróságoktól kezdve, hogy nem emelik sem a fesztivál befogadóképességét, sem az előadói sátrakét, ha tele van valami, egyszerűen nem enged be a biztonsági őr. Két egymás melletti színpadon nagyon ritkán van egyszerre műsor, és ha mégis, nincs áthallás. Tömény alkoholt nem lehet vásárolni és az árak sem verik a csillagos eget, az átlagos pozsonyi árakhoz vannak belőle. Mindennek hála, van egy hűséges törzsközönségük és az újak, na azok elég hamar hűségessé válnak.
A programon is érződik az odafigyelés. Aki az egyik éven bevált, nem ismétlik utána évekig, épp az ellenkezője, egy darabig nem hívják. Nekem az is szimpatikus, hogy képesek 1-2 nagyobb névért pár esetleges középmezőnybelit mellőzni, így az ember nem úgy megy haza, hogy látott sok jó koncertet, hanem hogy látott 1-2 nagyon oda csapósat, ami után hosszú percekig nézett ki a fejéből, fel nem fogva, hogy ilyet egy zenekar, egy koncert tudhat.
A fogatlan oroszlán
Csütörtök hagyományosan a ráhangolódás jegyében telik, had akklimatizálódjon a fesztiválozó mielőtt belevágna a sűrűjébe. A fesztivált a Bots nevű amerikai banda kezdte, 2 fiatal srác (összeadva életkorukat fiatalabbak, mint Nick Cave), játszott kellemes dob-gitárra alapuló muzsikát, majd a Győri Filharmonikusok előadásában hallgathattunk egy kis komolyzenét.
A Kaiser Chiefs a nullás évek indie vonalával került felszínre és a rádiók playlistjeire. Már a 2 évvel ezelőtti Szigetes koncertjük is emlékezetes volt, ha másról nem, Ricky Wilson a színpadon lefutott félmaratonja miatt. Továbbra is teljesen jól működő fesztiválzene ez, bár az új számoknál laposodik a dolog, Wilson is csak arra nem mászik fel, amire nem tud, különösebb baj nem is volt a koncerttel. Ami viszont meglepő volt, az a mindig is mackós alkatú Wilson, aki lassan Jarvis Cockerrel versenyezhet vékonyságban. Drogok, nem drogok, nem úgy nézett ki, mint aminek jó vége lesz.
A csütörtök nagy húzóneve egyértelműen a Smashing Pumpkins volt. Tudom én, hogy egy 20 éve nagyon menők voltak, meg azt is, hogy a rock sosem megy ki a divatból, szaladgált is sok ember SP-es pólóban, viszont nekem ez az egész elképesztően monoton és vontatott volt.
Atoms For Peace
Milan Lasica nevét még a gimnáziumi szlovák irodalomórákról ismertem, de azt nem tudtam, hogy ő zenél is. A Bratislava Hot Serenaders-el és Ondrej Havelkával kiegészülve egy tökéletes napsütéses, a két háború közti zenét megidéző koncertet adtak. Beleillett ebbe a napsütéses hangulatba a Babylon Circus is. Ezek a franciák sem tanultak meg még rendesen angolul, de nem is ez a lényeg, a délutáni idősávba teljesen megfelelt amit hoztak.
Karin Park és az O.Children szintúgy, ki-ki a maga módján csillapította az ember zeneéhségét, Kate Nash pedig ismét tökéletesen hozta minden biztonsági ember rémálmát – beugrált a közönségbe, felhívott embereket a színpadra és persze cuki volt, abból az agresszív cukiság fajtából. A Bloc Party egész korrekt műsort hozott, de Kele Okerekénél unszimpatikusabb zenész sincs sok. Nem elég, hogy flegma, beszólogat, a tetejébe még végigrágózza a koncertet.
A téli szemeszterem vizsgaidőszakát a Django Django lemezével vészeltem át. Ehhez mérten tudom fejből és nagyon vártam, azt pedig sajnáltam, hogy 20 perccel a vége előtt le kell majd lépni, ha az AFP-t értelmes távolságból és időre látni szeretném. Ezt a nevenincs egy szem lemezüket végigjárja egy egészen sajátos atmoszféra, ami miatt nagyon lehet őket szeretni. Ez is inkább egy nappali zene lenne, nem este 10-es, alapjáraton. Az album 48 percét egy koncertre szét kell húzni valahogy, ezt Djangóék azzal oldották meg, hogy tettek az egészre egy elektronikus keretet. Ezzel már működött este, de olyan volt, mintha egy DJ megerőszakolta volna a lemezt. Egy-egy dalról csak a 2. percnél derült ki, mégis mi ezt. Igazából nem nagyon tudom eldönteni, hogy ez most jó volt, vagy sem, maradjunk annyiban, hogy meglehetősen furcsa.
Mindenkinek van kedvenc zenekara, albuma. Nekem ez a Radiohead és az OK Computer. Elfogultságom velük és a tagok szólódolgaival szinte végtelen, Thom szólómunkája valahogy mégsem fogott meg. Az AMOK-ot is akartam szeretni, de nagyon sokáig csak idegesített. A Pohodára menést mégis az ő bejelentésük tette egyértelművé. Ha itt lesznek egy karnyújtásnyira, meg kell őket nézni! Nincs sok európai koncertjük, ezért az idén meglepően sok számú külföldi nagy része is úgy gondolkodott, mint én, a legtöbben miattuk jöttek. Amikor szombat délelőtt a sátorban fetrengtünk és meghallottuk az Atoms For Peace hangolását, már lehetett sejteni, hogy ez valami jó dolog lesz. Ami azt illeti, ennyire kerek, tökéletes látvány és hangvilágú (körülbelül dupla annyi hangszer volt a színpadon, mint bármely más zenekarnál), csak és kizárólag a zenéről szóló dolgot én még nem láttam. A számok vegyítve voltak a két lemezről, nem volt egy unalmas pillanat sem, vagy akár egy unott tekintet a színpadon álló zenészektől, a 2 ráadás is probléma nélkül elfért, egyik sem törte meg a koncertet. Amikor pedig Flea megkérdezte Thomtól, mondhat-e valamit, az egy vállrándítással jelezte, hogy igen, majd Flea lányos zavarral megköszönte, hogy Tony Allenel egy színpadon játszhatott, végem volt. Lehet itt supergroupozni, meg futni a kötelező dicshimnuszokat, de felesleges. Ezeket az embereket együtt, látványosan élvezettel zenélve azért kell látni, mert egy olyan fantasztikus dolgot alkotnak ott a színpadon, ami mindenkinek egy életre szóló zenei élményt ad.
Ezek után a fejemből kibámuláson és vigyorgáson kívül nem is akartam semmi mást csinálni, de végül átvonultunk a Justice DJ Set-jére. Justice-sal a viszonyom az előző lemez megjelenésekor romlott meg, úgy taccsra vágta az iPodom, hogy azóta sem sikerült bekapcsolni. Ez a show sem volt valami meggyőző és a Boney M Rasputinja magasságában végképp elkönyveltem, hogy én az AFP-ről erre ma már nem fogok átállni és elkullogtam aludni.
Sorozatgyilkos vagy csak szimplán pszichopata?
A szombat eléggé lazulós nap volt, ráadásul az igazi Pohodás 60 fok árnyékban, csak nincs nagyon árnyék (bár 2 évvel ezelőtthöz képest rengeteg) idő is megérkezett. Nem volt más teendő, mint leheveredni és élvezni a kínálatot. Néztünk Csehszlovák filharmonikusokat, belehallgattunk a Vidiek lakossági mulatósába, a Midi Lidi La Roux-ra hasonlító zenéjébe, MO Lana Del Rey-t idéző látványvilágába és a hamisítatlan kubai hangulatot hozó Orquesta Buena Vista Social Clubba.
Bonoboval bajban voltam. Nekem az ő zenéje már túl egysíkú és unalmas, de a sok, Voltos koncertjére kapott dicséret után gondoltam egy próbát megér. Határozottan jobb élőben, pörgősebb is, lehet a tömeg közepén ütött volna, de így a szélén állva, várva, hogy a hátfájásra betolt gyógyszer hasson, nem volt az igazi. Annyira viszont mindenképp jó volt, hogy kapjon még egy esélyt és pár újrahallgatást.
Nick Cave úgy néz ki, mintha az egyik Tim Burton műből szabadult volna. Tipikus sorozatgyilkos feje van, de minimum pszichopata. Azt azért nem gondoltam volna, hogy a zenekara sem komplett teljesen. Amikor a fuvolás-hegedűs-gitásor az első szám végén csak lazán földhöz vágta a gitárját…na abból mostanáig nem tértem magamhoz. A koncert, vagy inkább show csakis Nickről szól, az ő már-már skizofrén váltásairól és a setlist is annak fényében alakul, hogy neki a dalt 3 percig, esetleg ötször annyi ideig van kedve játszani. Mindenesetre az ő koncertjén sem állnék az első sorokban, az ott állókat ugyanis egy-egy laza belógással (ami minden második számnál megismétlődött) összetaposta. Volt itt bugyidobálás, nagy slágerek, új számok, átdolgozások. Aki teheti, nézze meg őket egyszer mindenképp, érdemes.
Én és az elektronikus zene nem vagyunk nagy haverok, bár pár évvel ezelőtti önmagamhoz képest egyre jobb a viszonyunk. A SBRKT mégsem volt az én világom, így vegyük úgy, mintha arra a DJ Setnek álcázott, valaki felmegy egy maszkban és megnyom egy play gombot koncertre el sem mentem volna és Nick Cave-el és a Bad Seedsel zártam volna a Pohodát.
Összegezve: I WANT POHODA EVERY DAY!
Fotók: pohodafestival.sk
