Annak ellenére, hogy az elmúlt pár napban a csapból is ez az esemény folyt, Jesca Hoop és a Shearwater koncertje mégsem tudott 70-80 embernél többet vonzani. Jól tette, aki otthon maradt? Vagy az járt jól, aki elment? Koncertkritika következik.
Minél többet járok az Akváriumban, annál inkább úgy érzem, a fejem felett hullámzó vízmennyiség látványa nem érte meg azokat az irdatlan nagy gerendákat, amik sajnos odavágják a koncertek hangosításait. Ez tegnap a Shearwaternél különösen zavaró volt, nem csak a közönségnek, de láthatóan a zenekar tagjai is küszködtek.
A mormon gyökerekkel rendelkező Jesca Hoop ez alkalommal zenekarát otthon hagyta és egy szál gitárral tartott az őt fogadó pár tucatnyi közönségnek egy mesélős-zenés estet. Kicsit Elvis Costellos volt, kicsit melankolikus, egy cseppet hiányoztak a kényelmes fotelek, de összességében ez a lecsupaszított kíséret nem vett el semmit a dalokból, sőt talán még jót is tett nekik.
Többször felmerült bennem tegnap a kérdés, hogy mi oka volt annak, hogy Jesca Hoop az ugyan folkkal is kacérkodó, de legutóbbi albumán már inkább a rock felé elkanyarodó Shearwaterrel került egy színpadra. A mára az eredeti felállásból csak az énekest tartalmazó zenekar koncertjén váltakoztak az új lemez ütősebb dalai, a régebbi lemezek lágyabb dallamaival. Az arányok többségében ültek, amikor már épp elpilledt volna a közönség, jött egy rázósabb dal és bár a koncertet záró R.E.M. számból énekhangot nem nagyon lehetett hallani, összességében véve egy korrekt koncertet kapott, aki szerda este úgy döntött, esti programként az Akváriumot válassza.
