Nagyon sajnáltam, hogy ez az interjú sem az Új Szó weben, sem a DH tábor honlapján nem jelent meg teljes egészében, ígyhát ide kiteszem ide a Krasznahorkán, a Gombaszögi Nyári Táborban készült Farkas Róbert interjút.
A Budapest Bár előtt játszottál már a Kistehénben és a Besh o droMban is. Kezdeni pedig a 100 Tagú Cigányzenekarban kezdted pályafutásodattokat. Hogy jött ez a nagy váltás?
Ez több, mint húsz éves történet. 14 évesen kerültem bele a 100 Tagú Cigányzenekarba és 12-13 évet töltöttem ott, mint a zenekar egyik prímása. Egy idő után úgy éreztem, hogy jó lenne valami mással foglalkoznom. Húsz éves voltam, amikor jött a nagy balkán őrület. Elkezdtem harmonikázni. Ez nagyon szerencsés találkozás volt, mert nagyjából egy éve harmonikáztam, amikor jött a Besh o droM-os felkérés és jópár évig játszottam velük. Később jött a Kistehén zenekar, ami még meredekebb váltás. Rockosabb, alterosabb, fura rockot játszottunk ott, meg zenei karikatúrákat. Viszont még mindig úgy éreztem, egy picit mással kéne foglalkoznom. Miután lediplomáztam a zeneművészetin hegedű szakon, szerettem volna valami saját ötlettel előállni, saját zenekart alapítani, ahol nem mint egy résztvevő szerepelek valaki más ötlete által.
Miért pont a századeleji kávéházi zene lett a befutó?
Nekem a zenei örökségem gyakorlatilag a cigányzene. Gyerekkorom óta ez a zene vesz körül. A szüleim, a nagyszüleim, az egész család zenélt és ezt a hagyományt szerettem volna továbbvinni, de mai módon. A 20-as 30-as évek mindig nagy kedvenceim voltak. Édesapám gyerekkoromban azokra a helyekre vitt, ahol játszottak a New York kávéháztól kezdve a Gellértszállóig és ez a világ magába szippantott. Hosszú évek után ez nagyon felerősödött bennem, szerettem volna ezt a műfajt feleleveníteni, leporolni, másképp előadni. Úgy láttam, hogy kicsit megfáradt ez a történet és inkább a turistákat próbálják megfogni vele, nem a fiataloknak szól.
Hogy állt össze a csapat?
Feleségemmel, Gáncs Andreával, aki a zenekar producere, még a Budapest Bár előtt 5-6 évvel elkezdtünk gondolkodni, hogyan is lehetne ezt a fajta cigányzenét felfrissíteni és akkor jött az ötlet, hogy milyen jó lenne a barátainkat és azokat az előadókat meghívni, akik nem dolgoztak még cigányzenekarral. Azt tudtam róluk, hogy ők ezt a fajta zenét szeretik és van hozzá kötődésük. Például Kiss Tibinek a nagyapja magyar nótaszerző volt, úgyhogy ő ebben a világban eléggé otthonosan mozog. Neki a cigányzene hívószó volt.
És a többiek?
Németh Jucival már ismertük egymást, gyerekeket tanítottunk együtt. Neki az anyukája, amikor kislány volt, ölébe vette és a ,,Szívemben bomba van”-t énekelte. Kollár Lacival a Kistehén zenekarban játszottunk együtt és az ő gyerekkorából is megvannak ezek a pillanatok, amikor a körülötte lévő felnőttek erre mulattak. De ugyanígy mondhatnám a többieket is. Mindenkinek van valami olyan kapocs, hogy amikor megkerestem őket, azonnal igent mondtak.
Egy lemezes projektnek indultatok, ehhez képest most tartotok a 4. lemeznél.
Nem gondoltam, hogy ennyi ideig fog tartani. 5 évvel ezelőtt lemezfelvételt kértem és amikor ez a lemez elkészült, annyit beszéltünk meg, hogy tartunk egy lemezbemutató koncertet, mert ha ilyen jó albumot sikerült összehoznunk, akkor jó lenne bemutatni a közönség előtt. Ezután sorban jöttek a felkérések és el kellett dönteni, hogyan fogunk tudni együttműködni, hétről hétre színpadra állni.
Egy ekkora zenekarnál hogy lehet ezt kivitelezni?
Mindegyik énekes frontember saját zenekarral, ráadásul jó zenekarral és folyamatosan koncerteznek. Nem volt egyszerű, így kitaláltuk, hogy a mi időpontjaink a hétköznapok lesznek és így tudnak hétvégén a saját zenekaraikkal dolgozni.
Milyen gyakran fordul elő, hogy minden tag el tud menni egy koncertre?
Az a ritkább és szinte ünnepnap, amikor mind együtt vagyunk. Nemrég a Petőfi Irodalmi Múzeumban játszottunk együtt. Azért havi egyszer össze lehet hozni a csapatot. Ennél azért jóval többet koncertezünk, de a zenekar 4-6-8 énekessel is nagyon jól megállja a helyét, ezt már tapasztaltuk többször fesztiválokon. A közönség mindig nagyon jól szórakozik, már a 4. albumunknál tartunk és a számokban sem szenvedünk hiányt. Azért persze annak örülünk mi is és a közönség is, ha minél többen vagyunk.
Tervezitek bővíteni az énekesek sorát?
Én nem. Én nagyon örülök ennek a tízes körnek. Szeretném is tartani. Olyan előfordult már, hogy valaki időközben kilépett, ilyen volt például Szalóki Ági. Hogy a tízes kör meglegyen, bekerült Behumi Dóri, később Ferenczi Gyuri. Úgy érzem, hogy ez a történet most nagyon kerek, ezért nem szívesen hívok meg más vendégművészeket. Más zenekaroknak egy énekese van, nekünk meg tíz. Még így is nagyon nehéz ezt mozgatni és koordinálni.
Gyerekkorod óta csak a zenéről szól az életed. Nem gondoltál arra, hogy valami mással is foglalkozz?
Akár ha csak a hétköznapokban játszom, és előveszem otthon a hangszert, akkor annyira kerek lesz a világ, hogy nem vágyom semmi másra.
Minden nap gyakorolsz?
Igen, természetesen.
Hány órát?
Amikor nincs időm, akkor két órát, amikor van akkor négyet-ötöt is. De ebből nagyon sok olyan, amikor próbálunk közösen, vagy produkcióra készülünk. A programunk nagyon gazdag, nem csak koncerteket adunk, hanem több projektünk is elindult. Ilyen lesz most augusztusban egy operett, aminek Vajdai Vilmos a rendezője. Ebben több színésszel is együtt dolgozunk. Közben egy londoni meghívást kaptunk, hogy az Olimpián játsszunk tizenegy külföldi zenésszel, így annyi fajta koncertünk van, ami mégis Budapest Báros, hogy rengeteg felkészülést igényel.
Soha nem érezted úgy, hogy hátránnyal indulsz a származásod miatt?
Nehéz lenne ilyet mondani. Tudom, hogy a pozitív diszkrimináció sem annyira jó, de én inkább azzal találkoztam. Azok az emberek, akikkel érintkeztem, kiváncsiak voltak a kultúrámra, ugyanúgy, ahogy én az övékre. Tudtunk egymásnak valami újat mutatni, mind zeneileg, mind a hétköznapokon. Szerencsésnek érzem magam, hogy olyan emberekkel dolgozom, akik ugyanolyan nyitottak, mint én. De a zenében nem is annyira fontos ez, hisz a hangok magukért beszélnek és nem számít, hogy ki honnét jött. Ezt akkor érezni a leginkább, amikor külföldiekkel dolgozunk. Egyáltalán nem számit, hogy mi nem egy nyelvet beszélünk. Amikor leülünk játszani minden kerek lesz. Utána néha jó lenne megbeszélni, hogy mit éreztünk, de annyira nem fontos ez szerintem, mert a zenén keresztül abszolút érezzük egymást és egymásnak is jól tudjuk közvetíteni az érzelmeinket.
