A The xx 2008-ban alakult, Angliában. Név nélküli debütáló albumuk 2009 nyarán jelent meg és szinte azonnal belopta magát a kritikusok szívébe és teremtett magának nem kis létszámú rajongótábort. Azóta már Magyarországon is járt a férfi és női énekessel is rendelkező zenekar, augusztus 10-én a Szigeten léptek fel. Szeptember 10-én jelenik meg második, Coexist névre keresztelt albumuk. Az internet csodájának hála a lemez már most kiszivárgott. Kritika következik.
Az első xx megjelenése után még kellett egy év, hogy hozzám is eljusson. Hogy miért nem került addig a látókörömbe, fogalmam sincs. Egy mailben kaptam az Infinity-t, hogy ihletet adjon egy cikkhez. Nem adott. Viszont szerelem volt első hallásra. Az a lemez nem is engem fogott meg, hanem az akkori hatásokat, hangulatokat. Azóta akárhányszor hallom ezt a számot, vagy akár az Islands-t, mindig ez az időszak jut az eszembe. Ez volt nekem a cím nélküli első korong.
Másodszor az xx-be a Szigeten szerettem bele. Féltem ettől a koncerttől. Nem nagyszínpados zenekar ők, kétséges volt milyen lesz a hangosítás, hogy fog hatni a főleg napfénynél/alkonyatnál zajló koncert? Élénken élt emlékezetemben a tavalyi Sziget és az Interpol, ami pont ezek miatt a dolgok miatt volt, nem mondom, hogy rossz, de olyan semmilyen. Szerencsére a történelem nem ismételte meg önmagát, a koncert elejétől a végéig tökéletes volt és a bizonyítéka annak, hogy ez a fajta zene nem csak a kis klubokban tud működni, a sötétbe elbújva, hanem egy hatalmas színpadon is. Persze a fénytechnika úgy istenigazából sötétedés után tudott kibontakozni, de nem volt sem monoton, sem unalmas.
Jött a kérdés, milyen lesz a Coexist? Tudnak újat alkotni? Mit hoz össze a banda külső segítség nélkül? Ez alkalommal az album produceri munkálatait Jamie xx végezte, akiről az elmúlt időszakban mint DJ-ről is hallhattunk. Ezért (de lehet, hogy nem ezért) nagyobb mértékben van jelen az elektronika az albumon, mint az előzőn (össze is rándult a 2. számnál a gyomrom, nehogy egy gyenge remixe legyen ez a lemez az előzőnél lefektetett alapoknak), de szerencsére marad egészséges keretek közt. Ad ez egyfajta lendületet a számoknak. Kihúzza őket az xx melankolikus, magába forduló depresszív hangulatot közvetítő zenéjéből és egy jól működő, pörgős lemezzé teszi. A hol egyszerre, hol külön-külön felcsendülő férfi-női ének pedig ismét egy különlegesen egyedi hangulattal látja el a számokat.
Régóta nyafogok, hogy senki sem képes egy rendes, ütős albumot összerakni, aminek a számai az első hallgatás után kiűzhetetlenül beköltöznek a fejembe. A Coexist ilyen lemez! Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy ismét beleszerettem a zenekarba.
Kapcsolódó oldalak:
